Heti jótanácsok |
||
KISS FERENC PSZI-SEBÉSZ AKTUÁLIS HETI TANÁCSAI AZ EGÉSZSÉGEDÉRT Ezen az oldalon próbálok tanácsokat adni a mindennapokra, olyan idézeteket írni, melyekből erőt meríthetnek, esetleg útmutatást kaphatnak. Ezt az oldalt figyelemmel kísérhetik, mert miden hét keddi napján friss tanácsokat helyezek el az egészségűnk megőrzésére, illetve elérésére vonatkozóan.
2010. március 2. hete - március 8-14.
Az elszakadás legsúlyosabb következményei: szenvedélybetegség és kölcsönös függőség "Kölcsönös függőség akkor alakul ki, amikor sorsunkért és boldogulásunkért másokra hárítjuk a felelősséget." /Dr. Charles L. Whitfield: A benső gyermek gyógyítása/ A felnőttlélek - paradox módon - éppen azokért a dolgokért nem hajlandó felelősséget vállalni, amit a gyermeklélek azért tesz, hogy ne érezze magát gyengének és magányosnak. Kísérleteink, hogy irányíthassunk másokat, és egyszersmind kibújjunk minden irányítás alól, illetve azon próbálkozásaink, melyek arra irányulnak, hogy káros (vagy csak eltúlzott mivoltában káros) szenvedélyek segítségével töltsük fel önmagunkat, alacsony önértékelésre, szorongásra és stresszre utalnak. Ha felnőtt- és gyermeklelkünk nem tud harmonikusan együttműködni, általában benső meghasonlást, bűntudatot és szégyent érzünk egy életen át, mert azt hisszük, valami rosszat teszünk, és szégyelljük magunkat, mert azt hisszük, hogy valami nincs rendjén velünk. Kodependencia, azaz kölcsönös függőségAz ego által befolyásolt életvezetés legfőbb negatív következménye a kodependenciának nevezett létállapot. A kölcsönös függőség kifejezést eredetileg a Névtelen Alkoholisták mozgalmában használták, az alkoholista és a vele szoros kapcsolatban állók közötti viszony leírására. A függőség kifejezést egyébként ma már minden káros szenvedélyre alkalmazzuk. Függő az a személy, akit más személyek vagy helyzetek, illetve az ego elvárásai és szabályai határoznak meg. Vagyis minden és mindenki más, csak éppen a teljes énjük nem. Önbecsülésük, önértékelésük mindig másoktól függ. Mások véleményére és döntéseire hagyatkoznak, de őket teszik felelőssé érzéseikért is. Amint a benső felnőtt lemond a benső gyermek érzéseiért vállalt felelősségről, a gyermeklélek - minthogy másoktól függ - rögvest mások felé fordul minősítésért és elismerésért. Valahányszor úgy döntünk, hogy az egónknak engedelmeskedünk, egyszersmind lemondunk az önmeghatározásról, és ezt másoknak engedjük át. Ha önértékelésünket másokra bízzuk, úgy állandóan befolyásolnunk kell, mit gondoljanak rólunk. Minden erre irányuló viselkedés - a harag, mások hibáztatása, a duzzogás, a leckéztetés, a magyarázkodás, a gondoskodás, az önfeláldozás, az előzékenység és az elutasítás - abból a tévhitből ered, hogy tőlünk függ, mások mit tartanak felőlünk, hogyan kezelnek bennünket. A valóság ezzel szemben az, hogy önértékelésünk és önbecsülésünk a felnőttléleknek a gyermeklélek iránt táplált szeretetéből ered. Az, hogy mások mondják meg, kik vagyunk, mennyit érünk, az ego hazugsága. "Kisgyermekkorunktól kezdve módszeresen arra tanítanak bennünket, hogy mi vagyunk a felelősek mások érzéseiért, és hogy ez kölcsönös. Hányszor hallottunk ilyesmit a szüleinktől: "Hagyd abba, mert megbolondulok!" "Miért szomorítod szegény anyut?" "Tönkre fogsz tenni!" "Az ember egy frászban van miattad!" "Jaj, olyan nagy örömet szereztél nekem!" "Mi lenne velem nélküled?" Mintha mi felelnénk érzéseikért, mintha mi tehetnénk róla, hogy így éreznek vagy ezt gondolják. Az elhagyott gyermekléleknek sem az nem áll hatalmában, hogy változtasson ezen a tévhiten, sem az, hogy maga határozza meg önmagát. Ezt csak a benső felnőtt tehetné meg. Az elárvult és becsapott gyermeklélek tehát kívülről, másoktól várja, hogy segítsenek rajta, s ez így megy mindaddig, amíg a felnőttlélek meg nem változik, és feléje nem fordul. Vannak, akik megteszik ezt a lépést, és kapcsolatba lépnek gyermeki lényükkel, de csak arra az időre, amíg egyedül vannak, amíg nincs körülöttük senki. Ezeket az embereket két csoportra oszthatjuk: "elfogadókra" és "adakozókra". Az elfogadók csakis akkor látják el önmagukat, ha senki nincs a közelben, aki ezt megtenné. Fő céljuk azonban, hogy szeressék őket, egyetértsenek velük és teljesítsék kívánságaikat, mert úgy érzik, nekik így jó igazán. Az adakozók és segítők ellenkezőképpen működnek: igyekeznek kiszolgálni mások igényeit, nemcsak azért, hogy elismeréshez jussanak, hanem azért is, mert félnek attól, hogy ha nem adják fel önmagukat, senki sem fogja őket szeretni, és egyedül maradnak. A kölcsönös függőségen alapuló kapcsolatMivel a legtöbb ember mindent kívülről vár, általában két függő személy kerül össze, és alkot kölcsönös függőségi viszonyt. A párra a "se vele, se nélküle" érzése jellemző. Mindketten elismerésre vágynak - ettől függ az önértékelésük -, és előfordulhat, hogy egyikük emellett még valamilyen más tevékenység (szex, munka, tévézés) vagy élvezeti szer rabja is. Mindkettőnek a másik szeretetétől és elismerésétől függ a jó közérzete, és mindkettő a mási-kat okolja azért, ha rosszul érzi magát a bőrében. Mindketten megpróbálják - nyíltan vagy burkoltan - kicsikarni a másiktól azt, amire szükségük van. Ráadásul lehetséges, hogy más-más módon akarják jól érezni magukat. Az egyik a szextől várja ezt, a másik az együtt töltött időtől; az egyik azt szeretné, hogy anyagilag, a másik, hogy érzelmileg legyen jól ellátva. A stratégiák igen változatosak: ki kedvességgel, csábos mosollyal, ki nyerseséggel, ki zsarolással, ki nyafogással, ki pedig erőszakkal próbál célt érni. A kapcsolat hatalmi harcokkal terhes, kivált akkor, ha mindkét fél ellenáll az irányításnak. Ezt csak előzékenységgel, engedékeny-séggel lehet elkerülni, amely ugyanakkor az irányítás rejtett formája. Joel és Gretchen tipikusan kölcsönös függőségben lévő párj Joel sikeres üzletember, Gretchen pedig részmunkaidőben térképrajzoló. Joelnek hallatlanul jó érzéke van a pénzcsináláshoz - minden arannyá válik a kezében -, és önbecsülése is erősen a bankszámlájához kötődik. Otthon azonban olyan, mint egy nyűgös, követelőző kisfiú. Ha egyedül van, nem tud magával mit kezdeni, ezért elvárja, hogy Gretchen mindig kéznél legyen. Egyetlen barátja sincs, és így minden érzelmi igényével Gretchenen csüng. Ráadásul szexuálisan is igen nagyétkű, meggyőződése, hogy mivel ő tartja el a családot, megérdemli, hogy szeretkezhessen, amikor csak akar. A házasság végül is "adok-kapok" alapon működik! Joel a pénzéért elvárja Gretchen engedelmességét, és ha Gretchen nem áll rendelkezésére idejével, elismerésével, egyetértésével vagy a testével, Joel tombol dühében, és alkalmanként a fizikai bántalmazásig is elmegy. Olykor üvölt és fenyegetőzik, máskor napokig nem szól a feleségéhez. Minthogy anyagilag Joel gondoskodik a családról, Gretchennek kell az érzelmi és szexuális gondviselőnek lennie. Úgy érzi, ő nem fontos, nem értékes, az ő feladata csupán mások szolgálata. Megtanulta, hogy szeretkezéssel manipulálhatja a férjét, akitől függ. Gyűlöli, ha a férfi kiabál vele. Fél tőle, és mindent elkövet, hogy elkerülje a napokig tartó "haragszomrádot". Feladja saját igényeit, és akkor is Joelre pazarolja az idejét, ha valójában inkább mást szeretne csinálni. Joel nyíltan irányít, Gretchen burkoltan, szexszel, kacérkodással, ajándékokkal és azzal, hogy a férfi kedvéért elhanyagolja saját barátait és lemond kedves időtöltéseiről. Gretchen a passzív fél, aki úgy gondolja: ha Joel nem lenne ilyen, ő sem manipulálna, és nem kellene ennyi mindent feláldoznia önmagából. A helyzet azonban nem ez, mert a pár a sértettség mértéke szempontjából pontosan összeillik; Joel és Gretchen egyaránt elhagyott gyermekként működik a kapcsolatban. Mindketten lemondtak róla, hogy boldogságukért vállalják a felelősséget, ezt a másikra hárították, vagyis mindketten a másikat vádolják boldogtalanságuk miatt. Sajnos, a legtöbben alacsony önértéktudattal létesítünk kapcsolatokat, azt remélve, hogy a partnerünk majd kiteljesít bennünket, és gondoskodik róla, hogy jól érezzük magunkat. Talán ez az elvárás a legnagyobb szakítópróbája a házasságoknak is. Csak akkor tudunk igazán jól kapcsolódni a másikhoz, ha a bennünk élő gyermekkel kötött szeretetteljes viszony következtében megtanultuk szeretni önmagunkat, továbbá célunk, hogy megismerjük a mási-kat, és támogassuk fejlődését és boldogulását. Ha nem szeretjük önmagunkat, akkor a másik épülését fenyegetőnek éljük meg, ezért ahelyett, hogy támogatnánk, megpróbáljuk őt elnyomni és korlátozni. Ha nem ismerjük és nem szeretjük önmagunkat, félünk, hogy a partnerünk elhagy és/vagy leigáz, mindent elkövetünk, hogy védekezzünk ez ellen. Ha a társunk visszavonulásra vagy ellenállásra hajlamos, akkor ez az elhagyástól való félelmünket igazolja, ami ellen úgy védekezünk, hogy a kezünkbe vesszük a gyeplőt. Követelőző, domináns párunk pedig az alárendelődéstől való félelmünket erősíti, így mi fordítunk hátat neki. Ha viszont állandóan védekezünk félelmeink ellen, nem tudunk szeretetet adni a másiknak. Ahhoz, hogy boldog, szerető kapcsolatra tudjunk lépni, előbb fel kell tárni gyermeklelkünket, és szembe kell nézni az önmagunkról alkotott, tévedéseken alapuló képpel. Aki nincs meggyőződve saját erejéről és szeretetreméltóságáról, másoktól válik függővé, és örökké attól tart, hogy elhagyják vagy leigázzák. Az ego tévhitei azért veszélyesek, mert - ahelyett, hogy mernénk önmagunk lenni, és hagynánk, hogy saját képességeink és hajlamaink vezessenek - arra sarkallnak, hogy erőszakot tegyünk önmagunkon és a "helyes" utat járjuk, azt, amit mások jelölnek ki számunkra. Valahányszor sikerül "megnevelni" önmagunkat, az ego azt sugalmazza, hogy ez a boldogsághoz vezető út. A kölcsönös függőségi viszonyban mindkét fél borzasztóan szenved, társadalmunkban mégis így működik a legtöbb kapcsolat. A párterápia sikerének titka, hogy maga a terapeuta a kodependenciából már gyógyultan fogjon bele, mivel a kölcsönös függőségből még ki nem tört házassági tanácsadó esetleg többet árt, mint használ, hiszen előfordulhat, hogy csak erősíti kliensei kölcsönös függőségét. Rosszul működő családokA kölcsönös függőségben vergődő párok rosszul működő családokat hoznak létre, ahol az egyik, vagy akár mindkét szülő valamilyen káros szenvedély rabjává válhat. Káros szenvedélynek nemcsak a dohányzás, az ivás és a drog minősül, hanem a munkamánia, a tévéfüggőség, a falánkság, a szerencsejáték, a szenvedélyes sportolás, az önfeláldozás, a kényszeres telefonálás, a számítógépfüggés, a gyűjtőszenvedély stb. is. Mivel mindkét szülő szenvedélyesen igényli az elismerést, és mivel fogalmuk sincs róla, mit jelent szeretni és megismerni önmagukat, ez az a minta, amit a gyerekeknek nyújtanak. A gyerekeiket sem tudják jobban szeretni, mint önmagukat, ezért a gyerekek mindig szeretetre éhesek, és ez a szükségletük nem elégülhet ki. Ezért a "se vele, se nélküle" szülők gyerekei rossznak, hibásnak és magányosnak érzik magukat, és kialakul bennük a fájdalmat elhárító ego. Ez elkezdi a leválást, az elszakadást, a tévhitek beépítését, és felkészül a majdani kölcsönös függőségi viszony kialakítására - és a kör bezárul. Az alkoholista, vérfertőző, elhanyagoló, durva, veszélyeztető szülők gyerekeivel nehéz elfogadtatni, hogy nem tehetnek róla, hogy a szüleik nem képesek szeretni őket. Természetesen meg vannak győződve róla, hogy rosszak, értéktelenek, jelentéktelenek. Ez a korai "felismerés" korai belső szakadáshoz vezet, fokozatosan kialakulnak az ego-tévhitek, valamint a félelem és bűntudat elleni hibás stratégiák: az erőszak, a veszély keresése, a bűnözés, a csavargás, a lopás. A társadalmak működési zavarai, a háború, az éhínségek és járványok, a környezetszennyezés és megannyi más baj többek között a családok széteséséből erednek. Az ördögi kör mindaddig nem szakad meg, amíg egyenként valamennyien el nem határozzuk, hogy megismerjük a bennünk élő gyermeket - ami azt jelenti, hogy megtanuljuk, mit jelent szeretni önmagunkat. 2010. március 1. hete - március 1-7.
Az ego és a teljes én "Az igazság nem küzd az illúziók ellen, és az illúziók sem küzdenek az igazság ellen. Az illúziók csak önmagukkal állnak harcban." /A csodák könyve/ Társadalmunk legtöbb gondja visszavezethető a felnőtt- és a gyermeklélek belső kapcsolatának a hiányára. Az összes ártó, szeretetlen cselekedet, amit embertársaink és bolygónk ellen elkövetünk, a nemzedékről nemzedékre örökített belső elszakadásnak és magárahagyottságnak a megnyilvánulása. Ha a felnőttlélek elszakad mindattól, ami gyermeki, és nem hajlandó engedni a gyermeklélek gyengéd érzéseinek, a rideg felnőtt és a magára maradt gyermeklélek ádáz, pusztító harcban fog állni egymással és mindenki egymással, elsősorban a családtagokkal. A belső elhagyatottból eredő félelem kivetül másokra, és agresszióban, háborúskodásban keres utat magának. Nem leszünk képesek megoldani olyan problémákat, mint a bűnözés, a háború, az éhínség és a környezetszennyezés, hogyha nem akad elég olyan ember, aki hajlandó elvégezni a lelki munkát, amivel eljuthatunk magasabb rendű önmagunkhoz: teljes énünkhöz. Magasabb rendű önmagunk - teljes énünk Dr. Charles Whitfield, a Healing the Child Within (A benső gyermek gyógyítása) című könyv szerzője szerint a bennünk élő gyermek nem más, mint valódi önmagunk, igazi énünk: "Könyvemben "valódi én", "teljes én", "igazi én", "benső gyermek", "bennünk élő gyermek", "isteni gyermek" és "magasabb rendű önmagunk" kifejezéseket rokon értelemben használom" - írja. Philip Oliver-Diaz és Patricia A. O'Gorman 12 Steps to Self-Parenting (Az önnevelés 12 lépése) című munkájukban "Higher Parent"-nek, azaz nemes vagy magasabb rendű szülőnek nevezik azt a lélekrészt, amit mi szerető felnőttnek, és úgy gondolják, hogy az "lényünk transzcendens része, a felsőbb hatalomhoz vezető közvetlen csatorna". Továbbá azt vallják, hogy "a mindannyiunkban megnyilvánuló isteni jelenlét, a magasabb rendű szülő az, aminek fajunk fennmaradása köszönhető". Ezek szerint az egyik szerző azt állítja, hogy magasabb rendű önmagunk avagy "teljesebb énünk" a gyermeklelkünk, a másik pedig azt, hogy a szerető felnőttlelkünk a "teljes én". Mi egy harmadik nézetet vallunk. Szerintünk az ember magasabb rendű önmaga nem más, mint a szeretett gyermeklélek és a szerető felnőtt közötti kapcsolat. Ez a teljes én. Magasabb rendű önmagunkat, azaz teljes énünket a két rész - a gyermek-felnőtt, az isten-istennő, a férfi-nő, a jin-jang kapcsolat és egyensúly alkotja. Magasabb rendű önmagunk jelenlétét a teljesség érzésében, a szeretetre való képességben, valamint erőnk és identitásunk tudatában éljük meg. A legtöbb ember csupán élete néhány rövid szakaszában érzi át, hogy ez az univerzális kapcsolat létrejött, és hogy emelkedett állapotba került. Ilyenkor vagyunk a legigazibbak, legeredetibbek, legnagylelkűbbek, csordultig vagyunk szeretettel, empátiával és megbocsátással. Ebben a rendkívüli állapotban úgy érezzük, számíthatunk önmagunkra, mert bölcsességünk magából a világmindenségből fakad. Teljes énünk maga az erő, a nemzés, a táplálás, az életadás és létfenntartás teremtő eleme, ami bennünk és a világegyetemben egyaránt munkál. Forrása az isten és az istennő, a feminin és a maszkulin erők egyensúlya, s ebből fakad minden élet. Ez az erő - minden és mindenki teljes énje - nem erőszakos, nem olt ki életeket, soha nem rombol, csak életet és szeretetet ad. Ezért a béke \ lényege is ez. A sámánok magasabb rendű én-állapotban gyógyítanak, éspedig úgy, hogy felszínre tör bennük valami, amit közülük egyesek a feminin résznek neveznek, s amire mi a benső gyermek meghatározással utaltunk. A Healing States (Gyógyító állapotok) című munka szerzői, Alberto Villoldo és Stanley Krippner egy igen híres dél-amerikai sámánnal beszélgettek erről a témáról: "Amikor megkérdeztük Don Eduárdot, hogy mit ért azon, hogy valaki megtanul "látni", azt felelte, hogy a sámán csak akkor képes a belső látását használni, ha felébreszti feminin énjét. Maszkulin, racionális énünk, mint mondta, csak a dolgok felszínét látja." Meggyőződésünk, hogy a felnőtt-gyermek, illetve maszkulin-feminin kapcsolat létrehozása az, ami lehetővé teszi, hogy a sámán belső látásával belső megismeréshez jusson, és ezáltal gyógyítani tudjon. Ha valaki nyitott a megismerésre, akkor magasabb rendű, teljes énjének erejével, bölcsességével és gyöngédségével minden sebet begyógyíthat, minden szenvedést enyhíthet és minden haragot lecsillapíthat. A teljessé vált én az immunrendszer legfőbb serkentője, így a kitűnő testi egészség záloga is. Valahányszor úgy érezzük, hogy az egész világot meg tudnánk ölelni, hogy egyek vagyunk az egész emberiséggel, odabenn is mélységesen összekapcsolódtunk: énünk kiteljesedik, magasabb rendű önmagunkká válunk. A teljes én célja nem más, mint hogy tanuljunk, szeressünk és magasabb rendű önmagunk örömteli állapotáig fejlődjünk. Emlékezzünk vissza egy olyan pillanatra, amikor tökéletes békét éreztünk, szerelembe estünk, mélységesen örültünk vagy éppen úgy éreztük, hogy szétfeszít az erő, az energia. Ezek az érzések mind a teljesség ajándékai, a belső béke, a feltétlen szeretet és a tudatosság megtapasztalásai. A teljes én nem ítélkezik, nem fél, nem aggódik, nem tagad, mindig az adott pillanatra reagál. Bár szinte valamennyien fel tudunk idézni egy-egy ilyen érzést, aligha gondoljuk, hogy mindennapi életünket huzamosan ebben a csodálatos állapotban élhetnénk. Önmagunknak ezt a magasabb rendű állapotát elő tudjuk ugyan idézni, ha szeretettel kapcsolódunk gyermeklelkünkhöz, csakhogy a legtöbbünk oly sokáig élt gyermeki önmagától különváltan, hogy már csak nehezen találja meg vele a kapcsolatot. Sajnos vannak olyanok is, akiknek ez soha nem fog sikerülni. A felnőtt- és a gyermeklélek kettéválása hozza létre az egót. Az ego Az ego latin szó, jelentése: "én". Mi némileg más értelemben használjuk. Nem a freudi ego-változatokkal dolgozunk, hanem a keleti filozófiából vettük át a fogalmat. Egon álönmagunkat értjük, azt az énünket, amely akkor kerül előtérbe, valahányszor úgy döntünk, hogy a megismerés helyett a védekezést választjuk. Amikor kisgyermekként belső elutasítással reagáltunk a külső elutasításra, elszakadtunk gyermeki énünktől, és színre lépett az ego. Többé-kevésbé szinte valamennyien leválunk és elmagányosítjuk önmagunkat; talán nincs is olyan gyerek, akivel ez nem történik meg. Már az élet kezdetén elválasztanak minket anyánktól. Csecsemőként bölcsőbe, kiságyba, majd járókába tesznek, később bölcsödébe, óvodába kerülünk, s ott egyedül kell farkasszemet néznünk a külvilággal. A leválás, az elszigetelődés és a kivetettség a kisgyermekkorban is folytatódik. Nemegyszer a sors is közbeszól - egy-egy szeretett személy (szülő, nagyszülő) halálával. Gyakori, hogy a szüléinktől sem kapjuk meg azt az elfogadást és elismerést, amire olyan nagy szükségünk lenne, sőt minduntalan kifejezésre juttatják, hogy nincsenek velünk megelégedve. Már óvodás korunktól kezdve egyre gyakrabban kell szembesülnünk saját alkalmatlanságunkkal. Oly sokszor és olyan sokféle formában jelezték nekünk szüleink vagy nevelőink az elhatárolódásukat, hogy végül megerősödött bennünk a tévhit, mely szerint rosszak, elfogadhatatlanok vagyunk, nem lehet szeretni minket - vagyis a mi hibánk, ha kirekesztődtünk. Ebben a pillanatban kelt életre az ego. Abban a rövid, sérülékeny időszakban, amikor az elutasítás miatt érzett elhagyatottság fájdalma túl nagy volt ahhoz, hogy meg tudjunk küzdeni vele, megpróbáltunk elszakadni gyermeklelkünktől, mely oly árvának érezte magát, és életre hívtuk álönmagunkat - az egót - abban a reményben, hogy az megvéd a magánytól, és biztosítja számunkra a szeretetet és az elfogadást, amire oly nagy szükségünk van. Ahogy felnövünk, külső elhagyatottságunk belső magánnyá válik, s egyre növekszik a távolság felnőtt- és gyermeklelkünk között. Az ego célja nem a szeretetadás, hanem a szeretetszerzés. Az ego nem tud szeretni, nem ismeri a gyöngédséget. Az ego a kritikus, vádló, megszégyenítő, fenyegető, dühös és védekező személyiségrészünk; ugyanúgy nyilvánul meg, mint a rideg felnőtt- és az elhagyott gyermeklélek. Olyasmi, mint holmi manó, aki a vállunkon ül, és folyton ilyeneket sugdos a fülünkbe: "Nem vagy rá képes!" "Másképpen kellett volna..." "Téged senki nem szeret." "Törődnek is ők veled!" " Sose fog ez neked jól menni." Ezek a hamis közlések a rideg és kritikus felnőttlélektől (eredetileg a tekintélyszemélyektől) erednek, és azt sugallják, hogy változzunk meg, akkor majd szeretni fognak minket az emberek, és nem leszünk egyedül többé. Máskor a "manó" efféle gondolatokat ültet a fejünkbe: "Kitolok én veled!" "Majd én megmutatom, hogy ezt nem teheti velem!" "Nekem senki ne írja elő, hogy mit tegyek!" Ezek a mostohagyerek gondolatai, aki így próbál megküzdeni a magányával. Az ego olykor tagadja teljes énünk létezését, vagy kritizálja annak éberségét. Egyik kliensünknek egyszer érdekes élménye volt. Vacsoravendégei voltak, de még mindenki a nappaliban ült. Egyszerre úgy érezte, mintha valaki megérintené a vállát, és azt mondana, hogy nézzen be az étkezőbe. Odasietett, és látta, amint a terítő éppen tüzet fog egy felborult gyertyától. Senki más nem észlelte a füstöt vagy a tüzet. Másnap az egója már leértékelte az esetet, mondván, hogy puszta véletlen volt. Az ego feladata, hogy táplálja bennünk a reményt, hogy a kitaszítottság elkerülhető. Csakhogy éppen maga az ego okozza azt a belső szakadást, amitől szenvedünk, és ami az elmagányosodáson kívül a bennünket naponta gyötrő stresszt is gerjeszti. A stressz pedig gyengíti az immunrendszert, s így utat nyit a betegségeknek szervezetünkben. A test és az ego összefüggnek, tekintve hogy mind a kettő átmeneti létező. Az ego úgy gondolja, hogy a test az egyetlen valóság. Nem hisz benne, hogy teljes énünk spirituális szeretetenergiája önmagunkból ered. Úgy véli, hogy csak fizikailag létezünk, következésképpen ha a testünkkel gond van, akkor egész lényünkkel gond van, s ha testünk megszűnt létezni, akkor mi sem létezünk többé. A test és az ego szoros kapcsolatából következik, hogy a betegség a test válasza az ego tévhiteire. Az ego gyakran úgy próbál sakkban tartani minket, hogy a testünkre vonatkozó téveszmékkel tömi a fejünk. Alacsony önértékelésünk nagy része a testünkről alkotott önkorlátozó ego-tévhitekből ered. Tévhitek és az igazság Szorongásaink, sértettségünk vagy félelmeink igen gyakran tévhiteken alapulnak. Szomorúságunk, gyászunk egy-egy valós helyzet átlátásából és átéléséből fakad, ám szorongásunk, sértettségünk és aggódásunk legtöbbször nem. Gyermekkorunkban elfogadtunk egy sor téveszmét, melyek fájdalmat okoztak nekünk, megsebeztek minket. Ilyenek például: "nem vagyok szép", "buta vagyok", "egy ilyen gyereket senki se szeret". Ha egy vélekedés fájdalmat okoz nekünk, az csak tévhit lehet. Ha az, amit igaznak vélünk, sért bennünket, akkor azt nem áll érdekünkben elhinni, és fontos, hogy felismerjük: ez egy, az egótól származó - tehát téves - hiedelem. Teljes énünk nem táplál tévhiteket, csak az igazság érdekli, ezért nem is sért bennünket semmi, amit magasabb rendű énünk sugall nekünk. A fejlődési folyamat része fájdalmas ego-hiedelmeink felismerése és korrigálása. Az ego tévhitei életünk nagy részét megmérgezik, és állandóan korlátoznak bennünket. Az alábbiakban felsorolunk néhány olyan érzést, állapotot, amelyek e tévhitek nyomán keletkeznek mind a rideg felnőtt-, mind az elhagyatott gyermekietekben, és megakadályozzák, hogy örüljünk az életnek. Ego-érzések és állapotok: meghasonlás, mohóság, ostobaság, önbizalomhiány, reménytelenség, sebezhetőség, sértettség, szégyen, szorongás, tagadás, tanácstalanság, tehetetlenség, unalom, védekezésbetegség, bosszúvágy, bűntudat, depresszió, értéktelenség, félelem, féltékenység, gyanakvás, gyengeség, gyűlölködés, harag, hiábavalóság, inkompetencia, irigység, ítélkezés, kapzsiság, kiürültség, közönyösség, kudarcélmény, lehangoltság, magányosság, megbánás, megbántottság. Ezekből az érzésekből és állapotokból ered az összes káros szenvedély, melyek azonban csak fokozzák a bajt, hiszen a káros szenvedélyeink okozta kellemetlenségeink elől újabb káros szenvedélyekbe menekülünk. Azt hisszük, hogy a drog, az evés, az alkohol, a társaság, a siker, a tévé, a munka, az alvás, a szex vagy akár a düh vagy a depresszió enyhítheti a kínjainkat, így aztán ezeknek a dolgoknak válunk a rabjaivá, és nem vesszük észre, hogy mindezek csak fenntartják és táplálják a szenvedésünket. Az ego abból indul ki, hogy a bennünk élő gyermek rossz, tökéletlen, jelentéktelen és ügyetlen. A többi tévképzet is mind ebből következik. Az aiábbi hamis vélekedések a rideg felnőttre és a magányos gyermekre egyaránt jellemzőek lehetnek: 1. Nem tudom önmagamból merítkezve boldoggá tenni magam. Más személyektől vagy bizonyos tevékenységektől és szerektől függ, hogy boldognak vagy boldogtalannak érzem-e magam. Nincs hatalmam a saját közérzetem és sorsom fölött. Én csak áldozat vagyok. 2. Mások érzései fontosabbak, mint az enyémek, felelős vagyok mások érzéseiért. Ha mások (szándékaim ellenére) megsértődnek, csalódottak vagy kiborulnak, biztos, hogy ez mégis az én hibám. Megérdemlem, hogy bűntudatom legyen. Önző vagyok, ahelyett, hogy önfeláldozó lennék. 3. Nem tudok megbirkózni a szenvedéssel. Ennek soha nem lesz vége. Belehalok vagy belebolondulok a szenvedésbe. Szenvedni csak a gyengék szoktak. 4. Irányíthatom, hogy mások mit gondoljanak rólam, hogyan érezzenek irántam, és hogyan bánjanak velem. El tudom érni, hogy szeressenek, elfogadjanak, ha jó és kedves vagyok, és el tudom érni, hogy úgy bánjanak velem, ahogy nekem tetszik, ha dühös, nyers és kritikus vagyok velük. 5. A legfontosabb, hogy ne tűrjek semmiféle irányítást. Csak így őrizhetem meg a szabadságomat, az integritásomat és az önbecsülésemet. 6. Ha törődöm magammal és a magam örömét keresem, önző vagyok, és az nem rendes dolog. Egy szerető ember másokra visel gondot, a saját igényeit háttérbe szorítja. 7. Egyetértés = szeretet. Teljes énünk, mely a szerető felnőtt- és a szeretett gyermeklélek kapcsolatában nyilvánul meg, ismeri és kimondja az igazságot. A szerető felnőtt- megmondja a szeretett gyermekléleknek, hogy jó, szeretetre méltó, értékes, fontos és megbízható. A fent felsorolt tévhiteket pedig a következő igaz állításokkal váltja fel: 1. Magam dönthetem el, hogy adott helyzetben hogyan reagálok, és mindig az általam hozott döntések eredménye, ha boldog vagy boldogtalan vagyok. Jóllétem nem másokon és nem tevékenységeken vagy drogokon múlik. 2. Mások érzései saját szándékaik, vélekedésük és viselkedésük következményei, ezek az ő döntéseiken múlnak. Ezért nem is; vagyok felelős azért, amit éreznek, kivéve, ha szándékosan bántani akartam őket. Önzés lenne, ha az én érzéseimért másokat tennék felelőssé. 3. A fájdalom jó tanító, okulhatok belőle. Nem tesz tönkre, csak szenvedek tőle, de meg tudok vele birkózni. Ha szembenézek a fájdalommal és tanulok belőle, ezáltal erősebbé válok. 4. Csak a saját véleményemet, érzéseimet, szándékaimat és tetteimet irányíthatom, másokét nem. 5. Ha örökké ellenállok mások irányításának, a saját ellenállásom rabja leszek. Az tesz szabaddá, ha magam döntök, és nem csak' azért teszek vagy nem teszek meg valamit, hogy nekem mások, ne parancsolhassanak. 6. Felelős vagyok önmagamért, azért, hogy szükségleteimet, igényeimet kielégítsem, törődjek magammal, és ne várjam el önző módon másoktól, hogy a kedvemért lemondjanak saját szükségleteik kielégítéséről. 7. Őszinteség = szeretet. Ha csak ráhagyunk valamit másokra,, beleegyezésünket adjuk a dolgokhoz, függővé tesszük őket a mi elismerésünktől. Ha képesek vagyunk ítélkezés és hibáztatás nélkül, vagyis együttérzéssel és megértéssel kimondani őszintevéleményünket, akkor elősegítjük önmagunk és mások fejlődését. A szerető felnőttlélek feladata, hogy az igazság felfedésével kigyógyítson tévhiteinkből, és megszabadítson fölösleges szenvedéseinktől. Ha a felnőttlélek őszintén kimutatja a gyermeklélek iránti szeretetét, akkor az ego fokozatosan átalakul teljes énné. Minthogy a teljes összekapcsolódás lényegében a megvilágosodás, és mivel személyesen egyetlen embert sem ismerünk, aki ezt elérte volna, valószínűnek tűnik, hogy az ego soha nem némul el teljesen. Ha azonban az önismeret mellett döntünk, módunkban áll kontrollálni a hangját. Megkönnyíti a dolgunkat, ha szem előtt tartjuk, hogy az ego mindig hazudik. Torz módon gondolkodik és érez, és igazság szerint semmi szükségünk nincs rá, hogy az orrunknál fogva vezessen; emberi mivoltunkból fakadóan az a dolgunk, hogy megbirkózzunk vele. Az ego szempontjából természetesen igen hátrányos dolog, ha önismeretünk elmélyül, hiszen ez az ő hatalomvesztését, sőt pusztulását jelentheti. így aztán, amint bontakozni kezd kapcsolatunk a bennünk élő gyermekivel, az ego minden erejét összeszedve küzd ez ellen, s egyre vaskosabb hazugságokkal bombáz, mondván, hogy ha így folytatjuk, nagyon pórul járunk, magunkra maradunk vagy csúnyán végezzük. Szerencsére a szeretet jótékony hatása nagyobb, és amikor ezt érezni kezdjük, erőre kapunk, és át tudjuk formálni torz önreflexiónkat valós önismeretté, az ego félelmeit pedig önmagunk és mások iránt érzett szeretetté.
2010. február 4. hete - február 22-28.
Felnőttek és szülők is vagyunk! "Egész életedben úgy bánsz önmagaddal, ahogyan veled bántak kisgyermek korodban." /Alice Miller/ Felnőtt lélekrészünk nem egyik percről a másikra kel életre a tizennyolcadik születésnapunkon. Születésünktől kezdve fejlődik, alakul mind a gyermeki, mind a felnőtt személyiségrészünk. Milyen is a felnőttlélek? Logikus, józanul gondolkodó részünket felnőttlelkünk tölti ki. A felnőtt érzései a gondolataiból fakadnak, ellentétben a gyermekkel, akinek a gondolatai is érzések nyomán keletkeznek. A felnőtt inkább a cselekvéssel, semmint a létezéssel törődik, s így inkább cselekszik, mint érzékel. Felfoghatjuk a felnőttet úgy is, hogy ő bennünk a "jang", a férfias, vagyis a bal agyfélteke által irányított részünk, míg a gyermek a jobb féltekés, nőies, "jin" részünk. A felnőtt lélekrész a tudatos, lineárisan gondolkodó intellektus. A felnőtt a döntéshozó mind a szándékok, mind a tettek vonatkozásában. Mindig a felnőttlélek dönt a védekezés, a tanulás vagy valamely szándékos cselekvés mellett. A felnőtt lélekrészen múlik, hogy elvállalja-e a mostoha gyermeklélek feletti melegszívű gondoskodást (vagyis hogy begyógyítja-e a régi sebeket és a tévhitek helyett felajánlja-e az igazságot), és felfigyel-e annak erőszakos, destruktív vagy önpusztító késztetéseire. A benső gyermek természetesen kíváncsi, és nyitott a tanulásra, ha a benső felnőtt úgy dönt, hogy okul, és következetesen szeretni fogja őt. A bennünk élő felnőtt lehet szeretetteljes vagy szeretet nélküli, rideg - más szóval olyan felnőtt, aki úgy dönt, hogy megismer, tanul, vagy olyan, aki védekezik. Szeretetteljes magatartás az, ha az ember támogatja és táplálja saját és mások érzelmi/lelki fejlődését, épülését, és felelősséget vállal saját érzéseiért, azaz nem tesz úgy, mintha áldozat lenne és mások lennének felelősek az ő tetteiért, mulasztásaiért és az ezeket követő boldogságáért vagy boldogtalanságáért. A szeretet által vezérelt viselkedés kizárja az önámítást és a tettetést is, hiszen akit szeretnek és elfogadnak, annak nincs erre szüksége. Belső egyensúly, önbizalom és a teljesség érzése kíséri ezt az attitűdöt. Aki szeretni tudja saját gyermeki lényét, képes arra is, hogy tanuljon tőle, így felismerheti azokat a tévhiteket, amik megkeserítik az életét, s vállalja a felelősséget saját érzéseiért. Mindez azt jelenti, hogy szeretetteljes és támogató légkört alakítunk ki, melyben át tudunk lépni régi sérelmeinken, sebeinken és fájdalmainkon, s melyben felismerjük azokat a dolgokat, melyek örömet szereznek, s ezért az örömért tenni is tudunk, ha kell. A rideg felnőtt A szeretetlen, rideg felnőtt úgy döntött, hogy védekezni fog a befogadás, az érzékelés, a megtapasztalás, az érzések ellen, és nem vállal felelősséget a benne élő gyermeklélek szenvedéséért, félelméért, bánatáért, magányosságáért és elhagyatottságáért vagy akár örömeiért, boldogságáért. Minden kapcsolatára - önmagával szemben is - a feladatok, kötelezettségek, szabályok hangsúlyozása és a mély érzelmek miatti szégyenkezés nyomja rá a bélyegét. A rideg felnőttlélek tehát leválasztja magáról és elhagyja a gyermeklelket azáltal, hogy tekintélyelvű, túl szigorú vagy túl engedékeny, sőt közönyös benső szülővé válik. A szigorú benső szülő ellentmondást nem tűrő, kritikus, megszégyenítő, lebecsüli és/vagy állandó kontroll alatt tartja a gyermeklelket. Ez az a belső hang, ami folyvást azzal gázol az érzelmeinkbe, hogy azt hazudja: kevesek, rosszak, önzők, ügyetlenek, buták, jelentéktelenek vagy csúnyák vagyunk. Állandóan irányítani akar, sugalmazni, hogy mit "kellene" és mit "nem kellene" tenni, és megmondja előre, hogy milyen gyászos következményekkel jár majd, ha nem azt tesszük, amit ő jónak lát. A szeretetlen felnőttlélek közli a gyermeklélekkel, hogy csak akkor méltó mások szeretetére, ha kellőképpen önfeláldozó. Rögeszméje, hogy önmagunknak örömet szerezni önző dolog. (Holott a legnagyobb önzés az, ha másoktól várjuk, hogy gondoskodjanak a mi jó közérzetünkről.) A rideg felnőttlélek egyoldalú döntéseket hoz, a gyermeklélek szükségleteit, vágyait és igényeit nem veszi figyelembe, benső hangjait nem hallja meg, vagy letagadja ezeket, s ezzel ugyanolyan nehézségeket támaszt, mint azok a szülők, akik nem figyelnek gyermekükre. A rideg benső felnőtt/szülő azért szigorú és tekintélyelvű, mert a legfőbb célja, hogy a markában tarthassa a benne élő gyermeklelket. A szeretetlen felnőttlélek, miután a szülőktől és a társadalomtól magába szívott egy sereg szabályt, igyekszik azokat ráerőltetni a benne élő gyermekre is. Melody Beattie Beyond Codependence (Túl a kölcsönös függőségen, 1989) című munkájában felsorol néhány szabályt, melyekből többet-kevesebbet csaknem mindannyian magunkba szívtunk: - Ne érezz, és ne beszélj érzéseidről! A bennünk lakozó rideg felnőtt szakadatlanul sulykolja e szabályokat és tévhiteket a bennünk lakozó gyermekbe, és fenntartja bennünk azt a gyermekkorban megtapasztalt érzést, hogy elégtelenek vagyunk, nem lehet minket szeretni. Ha a rideg felnőtt túl engedékeny, akkor talán nincs is jelen; magára hagyja a benső gyermeket, hogy boldoguljon csak egymaga. Máskor jelen van ugyan, de elnéző és közönyös, engedi, hogy a gyermeklélek önpusztító szokások rabja legyen, fizikai és/vagy érzelmi eszközökkel, drogokkal vagy valamilyen tevékenység "túladagolásával" tönkretegye önmagát. A közömbös felnőttlélek azt is elnézi, hogy a gyermeklélek testi és/vagy lelki durvasággal élje ki agresszív, destruktív hajlamait: verekedjen, lopjon, hazudjon, megalázzon, kiraboljon vagy akár megöljön másokat. A közönyös és rideg felnőtt ellenáll a benső gyermek vágyainak és kívánságainak. Úgy dönt, hogy elhárítja a gyermeki vágyak kielégítéséért viselt felelősségét, és hagyja, hogy a gyermeklélek a maga módján, akár mások rovására elégítse ki szükségleteit. A szigorú és a közönyös felnőttlélek magára hagyja a gyermeklelket, megtagadja tőle a szeretet és az elfogadás érzését. A gyermek ebből arra következtet, hogy ő rossz, tökéletlen, jelentéktelen, nincs benne semmi szeretetre méltó. A félelem, a szorongás, a szégyen és a bűntudat ezekből a tévhitekből fakadó érzések. A rideg benső szülő általában a szülők, nagyszülők, testvérek, tanárok, lelkiatyák és más szerepmodellek vagy tekintélyt hordozó személyek ridegségének leképeződése. Valamennyien hajlunk rá, hogy ugyanúgy bánjunk a bennünk élő gyermekkel, ahogyan velünk bántak a felnőttek, fenntartva önmagunkban a kirekesztettség kínzó érzését. Szapuljuk, becsapjuk, megszégyenítjük és lefokozzuk gyermeklelkünket, ahogy azt a felnőttek velünk tették, szinte ugyanazokkal a szavakkal, mondatokkal vagy tettekkel. Az a belső párbeszéd, amit gyakorta tudattalanul folytatunk önmagunkkal, félelmetesen hasonlít arra, amit a rettegett felnőttektől hallottunk valaha. Aki gyermekkorában találkozott a szeretetlenséggel - és milyen sokan jártunk így -, bizonyára ráismer az alábbi alaptalan hiedelmekre, melyeket a rideg felnőtteket figyelve tett magáévá: - Nem tudom jól érezni magam a bőrömben; nem tudom olyan
boldoggá tenni magam, mint mások; nem tudok vigyázni magamra.
Nem tudok megbirkózni a szenvedéssel, különösen azzal nem, ha elutasítanak, elhagynak, kirekesztenek, nem tudom elviselni a magány fájdalmát. Nagyon valószínű, hogy mindaddig, amíg ezeket az önismereti tévhiteket dédelgetjük magunkban, nem fogunk szeretetteli kapcsolatba lépni gyermeklelkünkkel. Inkább azon munkálkodunk, hogy elnyomjuk, és irányítsuk a bennünk élő gyermeket, miközben ő másokkal teszi ugyanezt. Az ördögi kört csak a felnőttlélek tudja megszakítani, a felnőttnek kell a megismerés kockázatát vállalnia, és megtennie az első lépést azért, hogy a gyermeklélek szükségletei is kielégülhessenek. A szerető felnőtt A melegszívű felnőttlélek - az a felnőtt lélek felünk, amely úgy dönt, hogy megismeri a gyermeklelket és tanulni is fog tőle - énünk erős, elkötelezett, etikus és bátor része. A szerető felnőtt mélységesen elkötelezett a tekintetben, hogy megtanulja, miképpen ismerje meg, hogyan szeresse, táplálja, támogassa a benne élő gyermeket, és hogyan tartsa fenn vele a kapcsolatot. Bátorságra ahhoz van szükség, hogy magunkba nézzünk, szembesüljünk önmagunkkal és megismerjük magunkat. így válhatunk jó benső szülővé, azaz: így munkálhatjuk ki azt a lélek- vagy személyiségrészünket, amely képes begyógyítani a gyermekkorban kapott sebeket, és a hamis önértékelést felváltja az igazsággal. Ez a lélekrészünk figyelembe tudja venni a gyermeklélek érzéseit és kívánságait, és tesz is róla, hogy ezek érvényre juthassanak. A melegszívű felnőttlélek képes rá, hogy tettekre váltsa a gyermeklélek akaratát, vágyait és kreatív gondolatait. A gyermek éhes, a felnőtt készíti az ételt, a gyermek fáradt, a felnőtt oltja el a lámpát. A gyermek kapcsolatra vágyik, a felnőtt telefonál. A gyermek megalkotja a képet, a felnőtt vászonra festi, amit a gyermeklélek megálmodott. A felnőttlélek váltja tettekre mind a gyermeklélek, mind a felnőttlélek vágyait és érzéseit. A felnőttlélek tettei nélkül az átélt érzések meddők maradnak. Hasonlóképpen üresek azok a tettek, amelyek mögött nincsenek érzések. Ha például nagyon szeretünk valakit, de azt semmilyen módon nem mutatjuk ki, az illetőnek soha nem lesz valódi tapasztalata rólunk. Ha ellenben valódi szeretet nélkül halmozunk el valakit a kedvesség jeleivel, akkor viselkedésünk üres, és valószínűleg manipulatív. Ezért olyan fontos a kapcsolat az érzéseink és a tetteink - gyermek- és felnőttlelkünk -között. Ha egy szerető felnőtt és egy szeretett gyermek működik együtt, békesség, derű és harmónia honol odabenn. A melegszívű felnőtt nem szigorú és nem engedékeny. Nem akarja ráerőltetni akaratát a gyermekre, de nem is hagyja magára őt. Ha a gyermeklélek állandóan édességgel tömi magát, a szerető felnőttlélek megkérdezi, miért van erre szüksége, mi az az űr, amit édességgel akar kitölteni. Nem szégyeníti meg, és nem mondja neki azt, hogy amit kíván vagy érez, az helytelen. A felnőttiélek tudja, hogy a gyermekléleknek jó oka van rá, hogy így érezzen, hogy ezt tegye, és elszántan igyekszik megismerni ezeket az indítékokat. A szerető felnőtt nem hagyja, hogy a benső gyermek másoknak ártson. Meglehet, hogy a gyermeklélek dühös valakire. Ilyenkor a szeretetteljes felnőtt nyitott arra, hogy megismerje és megértse ezt a dühöt, és segít a gyermekléleknek, hogy a megfelelő formában kifejezésre is juttathassa, de megakadályozza, hogy féktelenül, kártékonyán, akár fizikai bántalmazással, akár manipulatív módon töltse ki a haragját másokon. Nem hagyja magára a gyermeklelket, ha az dühös, sértett vagy bánatos, és nem is sugalmazza neki, hogy érzéseiért másokat kell okolnia. A szeretetteljes felnőtt bölcs, hiszen tudja, hogy a negatív érzések belülről, a belső félelmekből és hiedelmekből erednek, ezeket nem mások okozzák. Jelenlétével, figyelmével, megértésével segíti a benső gyermeket a gyógyulásban. Emellett megóvja őt attól, hogy mindent magára vegyen, azáltal, hogy igyekszik mindig megmondani neki az igazat. Nézzünk egy igen egyszerű esetet, például valakire ráordít a házastársa: "Hülye vagy!" Meglehet, hogy az illetőnek a szülei, testvérei is sokszor ezt vágták a fejéhez, s ezért gyermeklelke fokozottan érzékeny rá, ha hülyének nevezik. A szerető felnőttlélek azonban közbelép, és azt mondja: "Semmi közöd ehhez a jelzőhöz és ehhez a dühkitöréshez. Nem vagy hülye, értelmes ember vagy! Ez a lehülyézés olyasmi miatt volt, ami őbenne történt, amiről nem te tehetsz. Ne aggódj emiatt, majd én teszek róla kettőnk helyett is." Ezek után a felnőttlélek így szól házastársához: "Látom, ki vagy borulva, de nem szeretem, ha lehülyéznek. Ez rosszulesett. Ha akarod, beszéljük meg a dolgot." Ha ezek után a partner nem látszik nyitottnak a konfliktus megoldására vagy a további beszélgetésre, a felnőttlélek elhagyja a terepet. Ha a gyermeklélek továbbra is sértett, a felnőttlélek befelé figyelve megpróbál még többet megtudni a rossz érzés okáról, talán hasonló helyzetek régen eltemetett emlékeinek felelevenítésével. A szerető, melegszívű felnőttlélek meg van győződve róla, hogy a gyermeklélek érzelmei nem véletlenszerűek, hanem a múlt élményeiből és az ezekből leszűrt tapasztalatokból származnak. Jó tanítóként mindig közli a gyermekkel az igazat, tudja, hogy csak így gyógyítja ki rögeszméiből. A jó felnőttlélek erős, abban az értelemben, hogy hatalma van önmaga felett, tud dönteni, és képes rá, hogy a gyermeklélek álmait megvalósítsa. A legfontosabb dolog, amit önmagunkért megtehetünk, ha felismerjük, hogy mostohán bántunk önmagunkkal, és felfogjuk, mit jelent az, ha szerető felnőttként kötődünk a bennünk lakozó gyermeklélekhez. Egész életünkre kihat az, ahogyan gyermeklelkünkkel bánunk. A szeretetlen bánásmód drog-, tevékenység- vagy szokásfüggőséget, félelmet, szorongást, alacsony önértékelést és a magány elviselhetetlen érzését eredményezi, valamint fizikai vagy lelki betegségek okozója lehet. A lelki zavarok súlyossági foka egyenesen arányos a felnőtt- és gyermeklélek közötti szakadék nagyságával. A gyermeklélekkel kötött szeretetteljes kapcsolat megteremtésével kitölthetjük a bennünk keletkezett űrt, ahelyett hogy kábítószerekkel vagy egyéb káros szenvedélyekkel próbálnánk enyhíteni problémáinkon. Minél jobban megtanuljuk ápolni ezt a kapcsolatot, az annál teljesebbé és szilárdabbá válik, és békét, erőt, teljességet hoz az életünkbe. Hamarosan rájövünk, hogy nem kell feladnunk önmagunkat csak azért, hogy mások szeressenek. 2010. február 3. hete - február 15-21.
A gyermek, akit szeretnek A szeretett és elfogadott gyermeklélek valójában nem más, mint természetes gyermeki személyiségrészünk. Ebből ered élénkségünk, lelkesedésünk és a csodák iránti fogékonyságunk. A bennünk lakozó szeretett gyermeklélek oly rendkívüli, hogy a vele való legrövidebb együttlét is felvillantja előttünk a puszta létezés örömét. A szeretett gyermeklélek tele van energiával, szenvedéllyel, játékossággal és kíváncsisággal, mindig kész új élmények és eszmék befogadására. Kreativitásunkat, ösztönös megérzéseinket és a bizalom képességét is a természetes gyermeklélek hordozza. Ha kisgyermekként szerettek a szüleink és nevelőink, vagy ha a bennünk lakozó felnőttlélek már jó ideje szeretettel gondozza gyermeklelkünket, akkor az gyengéd, érzékeny, áradó, és nagyon tud szeretni. Ez a lélekrészünk tesz képessé bennünket arra, hogy megértsük minden ember veleszületett egyenlőségének és minden létező egységének gondolatát. A szeretett gyermeklélek bölcs, gondolkodása holisztikus, az egész egységet átfogó. Az élmény vagy benyomás sokrétű egészéből vonja le következtetéseit, ellentétben a felnőttlélekre jellemző lineáris, "lépésről lépésre" gondolkodásmóddal. Minthogy a gyermeklélek gondolkodása átfogó, az önmagunkhoz és másokhoz való mély és spirituális kapcsolódás képességét is magába rejti. A szeretett benső gyermek saját intuíciói alapján dönti el, hogy mit érezzünk és mire vágyjunk. Megérzi, hogy mi jó és mi rossz nekünk, és ezek az érzések pontos közlések arról, hogy mi tehet bennünket boldoggá vagy boldogtalanná. Azok, akik elzárják a gyermeki lelkük felé vezető átjárót, elvesztik a kapcsolatot érzéseik nagy részével, s így a tudásnak ehhez a forrásához nem jutnak el többé. A nyugati kultúrkörben már régen leértékelték az érzelmek jelentőségét. A logikát az érzelmekből fakadó bölcsesség fölé helyezték, csak a bal agyféltekét használták, elhanyagolva a jobbat. Mindez félelmetes torzulásokhoz, a bölcsesség erejét nélkülöző logika teljhatalmához vezetett. A bölcsesség voltaképpen élményeink érzelmi formában tárolt összessége. Ha az ember nem érzi, mi az igazság, akkor nem hagyatkozhat a bölcsességére. Sokan megtagadják érzelmeiket és a gyermeki bölcsességet; identitásukat inkább a cselekvésre, semmint cselekvés és létezés összhangjára alapozzák, holott egy ember nem pusztán abból áll, amit tesz. Mi lenne akkor a létezéssel? A gyengédséggel, kedvességgel, empátiával, az ösztönös megérzésekkel és az összes érzelemmel? Hol van a játékosság, a természetesség, a kíváncsiság? Aki nem látja be, hogy ezek a dolgok éppoly fontosak, mint a teljesítmény, az soha nem juthat bölcsessége és ereje teljes birtokába. A szeretett gyermeklény empatikus - mélyen átérzi mások érzéseit, helyzetét. Ez személyiségünk igazi, jótékony, segítőkész oldala; az a célja, hogy mások fájdalmát - ami nekünk is fájdalmat okoz - enyhítsük. Hogy mikor mit lehet tenni, azt a szeretetteljes felnőttléleknek kell eldöntenie. Felnőtt lélekrészünk gondoskodik róla, hogy ne váljunk saját jótékonyságunk áldozatává (balékká vagy mártírrá). A szeretett gyermeklélek játékos, és nagy képzelőerővel bír. Akiknek jó a kapcsolatuk énjüknek ezzel a derűs, vidám és életteli felével, azok körül az izgalom, a lelkesedés légköre vibrál, természetesen és nyílt szívvel reagálnak a világra. Ösztönösségük, spontaneitásuk mindig helyénvaló: nem robbanékonyak, nem fegyelmezetlenek, de nem is gátlásosak vagy félénkek. A "gyermeki" (élénk és természetes) és a "gyerekes" (impulzív és fegyelmezetlen) ember között hatalmas a különbség. Vannak, akik összekeverik a kettőt, és azzal nyúzzák természetes, játékos kedvű, fantáziadús embertársaikat, hogy "nőjenek már fel". Ennek következményeképpen vannak, akik elszakítják maguktól gyermeklelküket, vagy legalábbis megpróbálják elrejteni azt. Ha az elszakadás teljes, a felnőttlélek már nem leli örömét sem a játékban, sem a szórakozásban. A legtöbb felnőtt számára a szórakozás azt jelenti, hogy elmegy egy formális összejövetelre, egy elegáns étterembe, egy moziba, vagy megnéz egy sporteseményt, esetleg leissza magát vagy bekábítószerezik. Gyemeklelkünknek kulcsszerepe van abban, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Minél elérhetőbb számunkra a bennünk élő gyermek, minél szélesebb a hozá vezető átjáró, annál nagyobb az esélyünk rá, hogy igazán jól tudjuk érezni magunkat. Az igazi játékosság inkább ötletszerű, mint megtervezett, és nem pusztán azt jelenti, hogy részt veszünk egy tevékenységben. Bárhol kiválóan lehet játszani, ahol "ránk jön a játszhatnék". A játszótéri hintán éppúgy, mint sorban álláskor egy áruház pénztáránál vagy éppen vacsorafőzés közben. Az öröm, a jókedv túláradó érzése ez. Mikor tapasztaltuk ezt utoljára? A legtöbb ember csak akkor engedélyezi ezt magának, amikor épp szerelmes lesz valakibe. A szerelmeseknek ugyanis megbocsáttatik, ha úgy nevetgélnek, hintáznak, énekelnek, viháncolnak és játszanak, mint a gyerekek. Ha valaki éppen nem szerelmes, akkor ugyanez a viselkedés felnőtt embernél "nem helyénvaló" minősítésben részesül. Lehetséges, hogy épp emiatt tűnik a szerelem oly vonzónak és éltető erejűnek számunkra. Sajnos a szerelmesek igen hamar úgy vélik, itt az ideje, hogy megkomolyodjanak, és úgy gondolják, hogy ehhez el kell hagyniuk, ami gyermeki bennük, és felnőtté vagy árva gyerekké válnak. Lehet, hogy az elutasítástól és az irányítástól való félelmükben védekezni kezdenek, és lassacskán elszakadnak a gyermeklélek érzéseitől. Végül a pszichológus rendelőjében kötnek ki, és arról panaszkodnak, hogy az élet szemlátomást szétzilálta a kapcsolatukat, és nem tudják, hogyan találhatnának vissza egymáshoz! Olykor mindkét fél elindul a maga útján, és újabb "játszótárs" után néz, hogy a bűvös kört előlről kezdje. Erre általában nem volna szükség, ha mindketten hajlandók lennének felelősséget vállalni saját érzéseikért, és ismeretséget kötnének a bennük élő gyermekkel. Szenzualitásunk - az a tulajdonságunk, hogy mélyen átéljük a tapintás, a szaglás, a hallás és az ízlelés élményét - a gyermeklélekhez tartozik. A gyerekek ilyen szenzuális lények, érzékszerveikkel, egész testükkel tapasztalják meg a világot. Minthogy teljesen a pillanatban élnek, előítéletektől mentes ártatlansággal merülnek el minden élményben és tevékenységben. Karjukat lóbálva baktatnak, vagy fütyülnek, ugrálnak, ha kedvük tartja, énekelnek, és kalimpálnak lábukkal, amíg rájuk nem szól valaki. Csaknem mindent megfognak, megtapintanak, ami a kezük ügyébe kerül. Ám ami a legfontosabb: szeretnek ölelgetni, és szeretik, ha megölelik őket! Pontosan ilyenekké válunk mi is, valahányszor összekapcsolódunk gyermeklelkünkkel. Az emberek többsége azt mondja önmagának: "A munkának is megvan a maga ideje, meg a játéknak is. Ha majd eljön a játék ideje, előhalászom magamból a gyermeket." Gondoljuk csak el, milyen lenne az életünk, ha gyermeklelkünket egy percre sem veszítenénk szem elől. Még a munkaidő nagy része is játékosan, örömmel telhetne! Ha igazi kapcsolatunk van gyermeklelkünkkel, kézben tudjuk tartani a saját életünket, és nem egykönnyen válunk környezetünk által irányítható bábukká. A felnőtteket, mint általában a hatalom birtokosait, mindig is félelemmel töltötte el, hogy az irányítás kikerülhet a kezükből, ezért gyakran tévesen ítélik meg a gyermeklelket. Ezek közül a téveszmék közül gyűjtöttünk össze néhányat: - Másokban talán megvan ez a gyermeklélek, de bennem aligha. Ez csak néhány tévhit a sok közül. Van még egy sereg, például, hogy a gyermeklélek nem mérvadó, nem "kompetens". Mi sem áll távolabb az igazságtól! A bennünk élő gyermek nagyon is bölcs lény. Ezt igazolta Hal beszámolója. Hal gyermekkorában zongorázni tanult, és felnőtt fejjel sokáig vágyott egy zongorára. Amikor végre meg tudta venni, nyomban leült mellé, és egyetlen meglévő kottája, egy Mozart-szonáta segítségével "megtámadta" a hangszert. Érezte, hogy az ujjai merevek, és a darab is túlságosan nehéznek bizonyult. Nem törődött vele, hogyan, és mennyi idő alatt, de eljátszotta a darabot. Egész teste megmerevedett, és hideg veríték lepte el, de végül is győzött - végigjátszotta. Ekkor egy vékony hangocska megszólította belülről: "Jó, jó, de mennyire élvezted te ezt a dolgot?!" Hirtelen eszébe jutott, hogy valaha miért hagyta abba a zenetanulást! Teljesen megzavarodva félretolta a kottát, és elkezdett csak úgy érzésre játszani az új zongorán. Mint elmondta, csodálatos érzés volt, módfelett élvezte, hogy már nem kell a kottából "rendesen" játszania. Hagyta, hogy kiszabaduljon belőle a gyermeki, amit oly sokáig elzárt és megtagadott. Fontos azonban feltennünk a kérdést: bízhatunk-e a gyermeklélek irányítására bármilyen tevékenységet, különösképpen, ha az még veszélyes is. 2010. február 2. hete - február 8-14.
Üzenet a heti jótanács olvasó köreinek A gyermek, akit nem szeretnek fejezetéből szemezgetve sokakat megérintett. Idézet egy levélből: "Képzeld elolvastam a mostani heti jótanácsot és tátva maradt a szám, mert a magára hagyott és magányos "benső gyermek" minden felsorolt "tünete" illik rám, hogy mire hogyan reagál, hogy viselkedik stb. 98%-ban illik rám. Most már csak ki kell találnom mit, tudnék csinálni." Személyre szólóan nem lehet és nem szabad senkinek konkrét tanácsokat adni, meg kell hagyni minden embernek a szabad akaratát, engedni, hogy Ő találjon rá a problémái megoldására. Azonban a lehetőségeket feltárhatjuk, de nemcsak feltárhatjuk, úgy gondolom, hogy ez kötelességünk azzal szemben, akik hozzánk fordulnak. A feltárt lehetőségekből mindenki a jelenlegi fejlődési szakaszának megfelelően tud választani. A lent olvasható összegyűjtött szemelvények útmutatásként használhatóak. Bízom abban, hogy mindenki talál számára megfelelőt. Sok sikert mindenkinek: Kiss Ferenc Ha materiális világod nem tiszta, táguló és folyamatosan növekvő, akkor egy olyan gyermek van benned, aki valamilyen sebet hordoz magában a testeden belül vagy legalábbis belső univerzumodban. Egy sebet, ami akkor ért téged, amikor fiatal voltál. Ez a gyermek hatalmas mennyiségű energiát képes generálni, és egy nagyon erőteljes realitást képes teremteni. Nem az egész gyermek okozza a problémát, hanem a darabokra hullott gyermek. Mindegyik darabnak joga van ahhoz, hogy észrevedd és meghallgasd, és így automatikusan meggyógyítsd, és a szívedbe helyezd. Szeresd a belső gyermekedet, és hallgasd meg mindegyik töredéket, amit önmagad szeretetéről és az önmagaddal való törődésről üzen. Ezáltal megbecsülést tanúsítasz feléjük, és nagy lépést teszel afelé, aki valójában vagy. Mindenkinek van egy álma, és mindenkinek úrrá kell lennie a félelmein vagy a belső gyermek darabokra hasadtságán. Ha a gyermek egész, akkor az álmaitok szinte azonnal megvalósulnak. Minden energiátok az álmaitok megvalósítására fog irányulni, amire saját életetekben vágytok. Az életeinkben a problémák a múltból erednek, nem a jövőből. A jövő még előttünk áll. A valóságotokba minden probléma a múltból érkezik. Ez egy olyan részetek, melyet még nem oldottatok fel, egy részetek, melynek gyógyításra van szüksége. Ha el tudod képzelni, hogy álmaid szinte rögtön valóra válhatnak, akkor ezzel nagy erő generálódik. Engedd, hogy ez az erő lehetővé tegye számodra, hogy befogadd a gyengédséget és behívd a testedbe. Tapasztald meg ezt a 2 millió éves férfit vagy nőt, és találd meg őt a pszichédben. Most nyisd tágra a szívedet, Szellemed és vezetőid a lábaidnál vannak. Érezz egyfajta kitágulást, nyitottságot, és engedd, hogy még több szeretet áramoljon a testedbe. Engedd, hogy ez a szeretet energiával töltse el lényednek ezt az erőteljes aspektusát. Lényednek ez a "régi" aspektusa a negatív energiát sokkal gyorsabban alakítja át, mint bármikor a múltban. Ez önmagadnak egy bölcs, "régi" aspektusa, aki nagyon sokat tud és ért a földi síkról. Fedezd fel magadban, ismerd fel, és engedd, hogy ez az aspektusod energiát kapjon. Ehhez engedd, hogy még több és több szeretet áradjon abba a részedbe, aki hiányt szenved ebben - legyen ez a belső királyod, belső királynőd, harcosod, varázslód, belső szeretőd vagy belső gyermeked. Ez a szeretet mindent meggyógyít. /Szemelvények Kryon - tól/
Jövő héten "A gyógyító gyermeki én" című írás következő részletével folytatjuk jótanácsainkat. 2010. február 1. hete - február 1-7.
A gyermek, akit nem szeretnek Ha a felnőttlélek úgy dönt, hogy nem kívánja átélni a gyermeklélek érzéseit és vágyait, és nem hajlandó azokért felelősséget vállalni, akkor restelli vagy elhanyagolja a benne élő gyermeket. A benső gyermek így "mostohagyereknek", elhagyatottnak és nagyon magányosnak érzi magát. Azt kell hinnie, hogy ő a rossz, a jelentéktelen, aki nem méltó a szeretetre, különben miért is hagyták volna magára előbb a "külső" felnőttek (a szülők, nagyszülők, testvérek), később pedig a "belső" felnőtt: a tulajdon felnőttlelke. Az elszakadás erős bűntudatot, félelem- és szégyenérzetet kelt a gyermeklélekben. Megtanulni félni attól, hogy visszautasítják, magára hagyják vagy leigázzák, irányítják - előbb gondviselői, majd a benne élő felnőttlélek -, s ezt a félelmet idővel másokra is kivetíti: úgy érzi, hogy mások akarják elutasítani, magára hagyni vagy leigázni és irányítani őt. A magányosságnál nincs nehezebben elviselhető érzés. Olyan kínzó, hogy mindenáron igyekszünk elkerülni. Amikor a szülők és a többi felnőtt elutasítanak, megszégyenítenek, magára hagynak egy gyermeket, ez olyan elviselhetetlen emlék, hogy a felnőttlélek inkább megszakítja vele a kapcsolatát a gyermeklélekkel, csak hogy ne kelljen ezeket az érzéseket újból átélnie. Amikor az ember felnő, elhagyatott gyermeklelke megtanulja, hogyan vetítse ki másokra negatív tapasztalatait. Ha korlátozza, kritizálja vagy elhanyagolja őt a saját felnőttlelke, ezt másokra vetíti, és őket tartja korlátozónak, kritikusnak és elutasítónak - függetlenül attól, hogy azok valójában hogyan viszonyulnak hozzá. A gyermeklélek a saját felnőttlelke iránt érzett haragját vetíti másokra. Végül maga is elhiszi, hogy azok hagyták őt cserben, mivel a saját felnőttlelke iránti dühét képtelen kifejezni. A gyermeklélek iránt szeretetlen felnőttlélek nem vesz tudomást mások érzéseiről. Amikor felnőttkorunkban másokat hibáztatunk, és dühösek vagyunk rájuk, az nem csupán az egykori szülői elutasítás, hanem e belső elutasítás kivetülése is. A magára hagyott gyermeklélek örökké attól tart, hogy valamit elront, mert szentül hiszi, hogy ez az, ami miatt nem szeretik. Ezért törekszik mindig arra, hogy megfeleljen a külvilág követelményeinek, Igyekszik szem előtt tartani a szabályokat abban a hiszemben, hogy ezzel elejét veheti a kudarcnak. Tökéletes szeretne lenni, és el is hiszi, hogy ez lehetséges. A minden áron megfelelni akarás, a tévedéstől való túlzott félelem a felnőtt és a gyermek lélek közötti kapcsolat megszakadásának a jele, tünete. Az elárvult gyermeklélek kétségbeejtő ürességet és magányt él át, s mivel a felnőttlélek nem segíti abban, hogy ezzel megbirkózzék, különféle szenvedélyek rabjává válik. Anne Wilson Schaef When Society Becomes an Addict (A szenvedélybeteg társadalom, 1989) című művében azt állítja, hogy Amerika lakosságának 96%-a valamilyen szenvedélybetegség rabja. A szenvedély tárgya lehet valamely anyag (alkohol, kábítószer, étel, édesség, koffein, nikotin), illetve személy, esetleg tevékenység. A gyermeklélek rabjává válhat a tévénézésnek, a munkának, a sportnak, az alvásnak, a hatalmi harcnak, a pénzvadászatnak, vagy a költekezésnek, a szerencsejátéknak, a bolti lopásnak, az olvasásnak, a beszédnek, a telefonálásnak, a meditációnak, a vallási túlbuzgóságnak, a veszély keresésének, a dicsőséghajhászásnak, az aggályoskodásnak, sőt akár az önsajnálatnak,m a depressziónak is, A bennünk élő gyermek ezekbe menekül mind a külső, mind a belső magány kínjai elől. A gyermeklélek ezenkívül a kapcsolatokban, a szexben, és a szerelemben is kereshet vigaszt, mivel szüksége van rá, hogy elfogadják, s ha ezt nem kapja meg a felnőttlélektől, akkor kénytelen másokhoz fordulni. Akit a benső felnőtt, saját felnőttlelke nem szeret, az nem tehet mást, mint hogy másoktól vár szeretetet, pozitív visszajelzést. Márpedig ez ugyancsak kiszolgáltatott helyzet, hiszen mások elismerése nélkül az ilyen személy képtelen elfogadni önmagát. Ez az elismerésszomj utóbb félelmet gerjeszt, félelmet azoknak a személyeknek az ítéletétől és fennhatóságától, akiknek elismerésére a gyermeklélek vágyik. Az elismerés, a szex és a szerelem segítségével próbál menekülni a kínzó magány elől, és nem jön rá, hogy ha nem áll belső kapcsolatban önmagával, akkor harmonikzs kapcsolatot sem teremthet másokkal. A magára hagyott benső gyermek megpróbál másokat manipulálni azért, hogy megszeressék. Bűntudatot és félelmet kelt bennük ingerlékenységgel, dühödt kifakadásokkal, szeretete jeleinek megvonásával, duzzogással, szemrehányással, jelenetrendezéssel, sírással, hazudozással, kioktatással vagy számonkéréssel. A gyermeklélek azzal áltatja magát: "Rávehetek másokat arra, hogy megszeressenek, észrevegyenek, meghallgassanak, elfogadjanak, ragaszkodjanak hozzám és megadják nekem, amire szükségem van. Ha ez sikerül, akkor elégedett leszek magammal." Igen ám, csakhogy a kétségbeesetten magányos és riadt gyermeklélek inkább ösztönösen működik, semmint hogy szabályozni tudná saját viselkedését. Minél elárvultabb belül, annál kétségbeesettebben törekszik kínjának enyhítésére, és annál valószínűbb, hogy mások számára elviselhetetlenebbül viselkedik, és így maga alatt vágja a fát. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy nem ez a gyermeklélek igazi arca - csak a magára hagyott gyermeklélek ilyen. A gyermeklélek nemcsak ilyen eszközökkel próbálkozhat, hanem hízelgéssel és gondoskodással is. Ilyenkor "jófiú" vagy "jókislány" lesz, aki saját érdekeit másokéi mögé helyezi. Felnőtt módjára viselkedik, elintézi mások ügyes-bajos dolgait, jótékonykodik, gondot visel másokra, igyekszik nagyon kedvesnek és vonzónak látszani. A bökkenő az, hogy az ilyen magatartásformák mögött is tévhitek húzódnak meg. "Én nem számítok. Nem érdekes, hogy én mit akarok, mit érzek. Mások vágyai és érzései sokkal fontosabbak. Akkor fognak szeretni és elfogadni, ha kedves, segítőkész és vonzó vagyok." Mindez csupán arra szolgál, hogy az elhagyatott gyermeklélek megszerezze mások szeretetét, és így védekezzen a visszautasítás és a magány ellen. A félelem, hogy mások elnyomják és föléje kerekednek, éppoly erős lehet, mint a magánytól való rettegés. Ha ezt a fajta félelmet valami kiváltja - például valaki rá akarja erőltetni valaki az akaratát -, a benső mostohagyermek valamilyen formában ellenszegül. Letagadja vagy visszautasítja mások érzéseit, kérését, vagy éppen saját érzéseit és tetteit tagadja le. A visszahúzódás, a közönybe burkolózás, a munkába vagy más tevékenységbe temetkezés, valamint bizonyos kábítószerek használata mind azt szolgálja, hogy ne kelljen szembesülni a fenyegető hatalommal. Van, aki megmakacsolja magát, vagy fellázad, és pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit kívánnak tőle. Előfordul az is, hogy látszólag egyetért és hajlik az engedelmességre, valójában azonban szembeszegül, például halogatással, a dolgok elügyetlenkedésével vagy elfelejtésével. Ez a magatartás abból a tévhitből táplálkozik, hogy mindennél fontosabb az, hogy senki ne parancsoljon. Aki így viselkedik, az valahogy így gondolkodik: "Ha megteszem, amit mások kívánnak tőlem (még ha az nincs is ellenemre), feladom önmagamat, elveszítem az önállóságomat." Azok az emberek, akik örökké ellenállnak, nem maguk döntik el, hogy mit akarnak. Egyetlen céljuk, hogy ne azt tegyék és ne azt akarják, amit mások kívánnak tőlük. Voltaképpen saját ellenkezésük uralkodik fölöttük, holott ezzel próbáltak védekezni mások uralma ellen. A mostoha bánásmódban részesülő gyermeklélek minden tőle telhetőt elkövet, hogy a fenti manőverekkel megvédje magát, de mindezek végül is csak elmélyítik külső és belső magányát. /Erika J. Chopich - Margaret Paul: A gyógyító gyermeki én - Út a lelki egyensúly felé - részlet/
2010. január 4. hete - január 25-31. A gyógyító gyermeki én - Út a lelki egyensúly felé - 1. rész "Az ember természetes állapota az, amikor a szíve csordultig van szeretettel és fénnyel. Ettől az állapottól azonban sokan nagyon messze állunk: a szívünk teljesen üres. Ha nem tudjuk, hogyan töltsük fel belülről, kénytelenek vagyunk kívülről töltekezni. Ezért van annyi szenvedélybetegség és kölcsönös függőségen alapuló párkapcsolat. (...) Bolygónk jövőjének záloga, hogy valamennyien felfogjuk és átérezzük: egyek vagyunk. Ha a többi emberi lényre tekintve elfogna bennünket az összetartozás érzése, akkor eltűnne a fizikai és lelki kegyetlenség a világból. Ezt az egységet azonban előbb belül, önmagunkban kell megéreznünk. Csak a belső teljesség szüntetheti meg a magány és elszigeteltség érzését. Elszakadtunk önmagunktól, ezért egyedül érezzük magunkat. Magányosak vagyunk, mert nem tudunk másokhoz kötődni, amíg önmagunkkal nincs igazi kapcsolatunk. Ez az" írás-sorozat, melynek részleteit heti rendszerességgel folytatom bemutatni, "arról szól, hogy miként szakadtunk el ennyire önmagunktól, hogyan találhatunk vissza belső énünkhöz, és hogyan töltekezhetünk fel belülről. Megtudhatjuk, miként váltunk saját ürességünk okozóivá, és hogyan teremthetjük meg önmagunk teljességét. Kiderül, hogyan tanultuk meg cserbenhagyni magunkat, és mit kell tennünk, hogy újra megszeressük önmagunkat. Csak akkor áraszthatjuk szeretetünket másokra, ha a szívünk tele van vele. Nem szerethetünk másokat, amíg magunkat nem tudjuk elfogadni, és nem tudjuk szeretni." Az írás "a bennünk élő gyermekről, azaz gyermeklelkünkről szól, valamint arról, hogy ennek a gyermeknek egybe kell forrnia a benső, szeretetteljes felnőttel. (...) A bennünk élő gyermek - "Azok a nők, akiket zseniálisnak tartunk, valamiképpen megőrizték magukban a kíváncsi gyermeket." Minden ember kettős lény: egy felnőtt és egy gyermek lakik benne. Ha ezek kapcsolatban állnak egymással, és együtt tudnak működni, akkor a teljesség érzése tölt el minket. Ha viszont valamilyen sérülés vagy működési zavar, esetleg visszamaradottság miatt ezek elszakadtak egymástól, és nincs többé kapcsolat köztük, annak rossz érzés, zavar, üresség, benső magány a következménye. Fontos, hogy megértsük a gyermeklélek szerepét és lényegét. A mi kultúránkban a gyermeket kevesebbnek tekintik a felnőttnél, kevésbé fontosnak, tudatlanabbnak, ügyetlenebbnek. Gyermekkorunkban általában gyengének érezzük magunkat, ezért az erőtlenség, kicsinység, és jelentéktelenség érzete gyakran kapcsolódik össze a gyerekkorral. Ráadásul, miután gyakran halljuk, hogy rosszak voltunk, és károkat okoztunk, magát a gyermeklelket is bajkeverőnek gondoljuk. Nehéz ezt a bennünk lakozó gyermeket értékesnek tartani, mivel gyermekkorunkban minket is csökkent értékűnek tartottak a nagyok. Alábecsüljük gyermeki énünk fontosságát, s ezáltal tovább éltetjük gyermekkori rossz élményeinket; megszakítjuk egy önmagunkon belül létező kapcsolatot, majd emiatt nyomorultul érezzük magunkat. Gyermeklelkünk megértése és megbecsülése a feltétele annak, hogy teljes emberek lehessünk. Milyen is a gyermeklélek? A gyermekléleknek erős érzelmei vannak: repdeső öröm és keserű fájdalom, túláradó boldogság és mélységes elkeseredettség. Míg a bennünk élő gyermeklélek a jobb agyféltekére jellemző módozatban működik: létezik, érez és tapasztal, addig felnőttlelkünk a bal agyféltekére jellemzően mérlegel, gondolkodik és cselekszik (bár neki is vannak érzései). A "cselekvés" a külső világra irányul, mag a "létezés" színtere belső: érzelmi és lelki jelenségek sora jelzi. (...) A gyermeklélek lényünk ösztönös része. Sokszor mondják tudattalannak is, de amennyiben nem tudatos, akkor azért nem az, mert elhanyagoltuk, vagy nem figyeltünk oda rá. A tudattalan is megközelíthető, mihelyt kíváncsiak vagyunk rá. Gyermeklelkünk őrzi gyermekkorunk érzéseit, emlékeit és tapasztalatait, s ezek könnyen felidézhetők, ha hajlandóak vagyunk tanulni belőlük. A gyermeklélek két arcát mutathatja: egyrészt azét a gyermekét, akit a felnőttlélek szeret, másrészt azét, akit nem szeret, hanem bírál, elhanyagol és magára hagy. Ám mindannyiunkban csak egy gyermek él. Ez a gyermek adott pillanatban vagy szeretett vagy "mostoha"-gyermek, s mind az érzéseit, mind viselkedését közvetlenül meghatározza, hogy a felnőttlélek hajlandó-e tudomást venni vágyairól, szükségleteiről, érzéseiről, és hajlandó-e ezekért felelősséget is vállalni, vagy mindezt elhárítja magától. /Erika J. Chopich - Margaret Paul: A gyógyító gyermeki én - Út a lelki egyensúly felé - részlet/
2010. január 3. hete - január 18-24. Téli hónapokban depresszió - miért? A téli hónapokban a fényhiány hatására felborul a szervezet biológiai egyensúlya: megemelkedik a szervezetben a melatonin nevű hormon szintje, ezért levertnek, fáradtnak érezzük magunkat. Ez a hormon felelős az ébrenlét és alvás ciklusának beállításáért. A fényhiány másik hatása, hogy az agy egyik fontos ingerületközvetítője, a jó kedélyállapotért, memóriáért és figyelemért felelős szerotonin gyorsabban lebomlik és a hiánya depressziós állapotot idézhet elő. Tünetei:
- csökkent energiaszint, lehangoltság, kedvetlenség Keverj teát gyógynövényekből
. Levendula: nyugtató hatású, oldja a szorongást és jó étvágytalanság ellen is
Így készítsd a főzetet: Mit tehetsz még?
- Mozogj minél többet nappal, friss levegőn, a fizikai aktivitás segít elűzni a nyomasztó gondokat /Forrás: wellnesscafe.hu/
2010. január 2. hete - január 11-17. Az időjárás ebben a hónapban számtalan meglepetést tartogat számunkra; hol esik, hol fúj, hol havazik, máskor pedig fagy; Akkor vagyunk igazán bölcsek, ha meg találjuk a szépet, a csodát ezekben a hónapokban is minden évszaknak megvan a maga varázsa a sokan vannak akik a téli hónapokat a pihenés időszakának tekintik. Másoknak a várakozást a nem elfogadást jelenti Ők félnek a megfázásoktól különböző betegségektől. "Betegségtől félni, ez maga a legkellemetlenebb betegség." /Francois, de La Rochefoucauld/ Lásd a szépet és a jót a világban, tapasztalj meg ezekből minél többet, tereld el a betegség gondolatait, és ne vonzd be a rossz dolgokat magadnak! "Testünk a kert, akaratunk a kertész." /William Shakespeare/ Ha mégis megtalál valami betegség, akkor sem kell kétségbe esni: bízz magadban, abban, hogy mielőbb felépülsz és a gyógyulás nem marad el! Az akarat képes akár teljesen meggyógyítani a beteg testet, és az első látványos lépést is mindig az akarat jelenléte hozza: a gyógyulni akaró ember gyógyulni fog! Ezért is igaz a következő: "A gyógyulni akarás a gyógyulás része." /L. A. Seneca/ Problémás szervek
Január hónapban a hagyományok szerint a húgyhólyag szorul erősítésre. A húgyhólyag a veséből kikerülő vizelet visszatartását és a húgycsövön keresztül a testből való távozását szolgálja. A hólyagot leggyakrabban bakteriális fertőzés (cisztitisz) gyengíti.
|
||
|
Hirdetés
Kiss Ferenc 
|
